Isten éltesse sokáig az idén június 1-jén 90 születésnapját, illetve június 25-én vasmiséjét ünneplő Kerényi Lajos atyát! Foglaljuk Őt imáinkba!

Lelkiekben igen gazdag programokkal búcsúzik most vasárnap, július 30-án Kerényi Lajos atya a Külső-Ferencvárosi Szent Kereszt Plébániatemplomtól, ahol 41 éve teljesít papi szolgálatot, 23 éve pedig plébánosunk. Tavaly, amikor megtudta, hogy Erdő Péter bíboros úr nyugállományba helyezi, kérte, maradhasson még egy évet, hogy idén júniusban itt ünnepelhesse szeretett hívei körében a kettős évfordulót: 90. születésnapját és vasmiséjét.

Két hete, az Egerszalóki Ifjúsági Találkozón mondott nyitóbeszédét így kezdte: "A minőség számít a Jó Istennél. Mindig legyen bennünk lelkesedés, lendület! Mert tetszik tudni, ha valamit nem lelkesen csinálunk, az nem jó, az semmi. Se a házasság, se a papi tevékenység nem ér semmit lekesedés nélkül." Majd a Jelenések Könyvéből idézett, ahol az Efezusi Egyház ellen panaszkodik a Lélek: "Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról. (...) Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél." Kérte, mindannyian nézzünk kicsit körül, hogy a kezdeti szeretet és lelkesedés meg van-e még bennünk? Felhívta figyelmünket: a kezdeti szeretettől nem szabad eltérnünk! Éppen ezért, most, amikor nyugállományba vonul ünnepeljük Vele közösségben. Mert "ünnep ez is" - ahogyan vasmiséjén mondta. Sokszor helyezték ide meg oda az elmúlt 90 évben, de a kezdeti szeretetet soha el nem hagyta - mindenhol megtalálta a helyét. És tudjuk, nem lesz ez máshogy a jövőben sem. Idén nyáron visszaköltözik a Piarista Rendbe (a Duna-Parti Rendházba). A Piarista Rend és a Magyar Piarista Diákszövetség, Kalazanci Szent József nagy családja pedig tárt karokkal és nagy szeretettel várja Lajos atyát, aki vasmiséjén bő egy hónapja így búcsúzott tőlünk, plébániai közösségétől: "Most pedig megkezdem a második 90 évemet."

Kedves Piarista Rendtagok és Piarista Öregdiáktársak!

Nagy szeretettel hívunk Titeket, hogy vasárnap (2017.  július 30-án) 18:00 órakor kezdődő szentmisén a Szent Kereszt Plébánián (IX. Kerület, Üllői út-Ecseri út sarok) együtt ünnepeljük Kerényi Lajos atya nyugállományba vonulását és visszaköltözését a Piarista Rendbe.

Gyertek, legyünk minél többen ezen az ünnepi szentmisén! 
(Lajos atyának meglepetés lesz, így baráti körben terjesszétek, de kérlek, neki erről ne szóljatok!)

Piarista öregdiák barátsággal

Mikecz Tamás
Hírlevél főszerkesztő

Kerényi Lajos Sch.P. a budapesti Szent Kereszt-templomban mutatta be vasmiséjét június 25-én. Ünnepi homíliát mondott Erdő Péter bíboros, prímás.

Az ünnepi szentmisén jelen voltak Kerényi Lajos atya közelebbi és távolabbi templomokban szolgáló paptestvérei, több állami tisztségviselő, a kerület polgármestere, egykori és mostani hittanosok, tisztelők, barátok. Azok, akik nem fértek be a templomba, kivetítőn követhették a köszöntőket és a szertartást.

A főcelebráns, a koncelebráló papok és az asszisztencia a templomon végigvonulva érkeztek az oltárhoz. Ott a hatvanöt esztendővel ezelőtt pappá szentelt Lajos atyát először a képviselő-testület világi elnöke, Veres Zoltán köszöntötte. Szeretettel hívta fel a megjelentek figyelmét arra, hogy a főpásztor, Erdő Péter bíboros épp ezen a napon ünnepli születésnapját. Mondatait taps követte.
A vasmisés Kerényi Lajost méltatva azt emelte ki Veres Zoltán, hogy plébánossága alatt mennyi fizikai és lelki építkezés részesei lehettek a plébánia hívei. A világi elnök felidézte a padozat és az orgona megújulását, a fűtési rekonstrukciót, de arról is szólt, hogy Lajos atya mindig, mindenki számára elérhető volt, pedig a plébánosi feladatokon túl számtalan más lelkipásztori feladatot is ellátott. „Köszönjük, hogy vagy, köszönjük, hogy ilyen vagy – maradj mindig ilyen” – fogalmazott Veres Zoltán.
Az olvasmányok és az evangéliumi rész elhangzása után Erdő Péter bíboros mondott szentbeszédet, melyet teljes terjedelemben közlünk (köv. cikk - a szerk.).

A szentmise végén, a záróáldás előtt Labancz Zsolt piarista tartományfőnök köszöntötte elsőként rendtársai nevében is a Fogolykiváltó Boldogasszonyról nevezett Kerényi Lajos atyát. A tartományfőnök megemlítette, hogy kettős ünnep a mai, hiszen nem olyan régen ünnepelték Kerényi Lajos kilencvenedik születésnapját, ebben a szentmisében pedig pappá szentelésének hatvanötödik évfordulóját ünneplik. Így fogalmazott: egy születésnapkor elsősorban az ünnepelt személye áll az előtérben, hiszen az ő életéért adunk hálát, azt köszönjük meg, ami az ő életén keresztül érkezett a mi életünkbe; egy-egy szentelési évforduló viszont, mint ez a mai nap is, az Úristen felé fordítja figyelmünket, aki meghív, kiválaszt és kegyelmével kísér minket.
Ma ezt a két évfordulót együtt ünnepelhetjük. Köszönjük tehát a te személyedet, és köszönjük az Úristen kegyelmét, ajándékát – tette hozzá Labancz Zsolt majd kiemelte, Lajos atya életében mindig kristálytisztán látszott a piarista, Kalazanci Szent József szellemisége iránti elkötelezettség: az, hogy a fiatalok, az ifjúság nevelése Isten országának építésében kitüntetett helyen szerepel.
Kerényi Lajos atya tartományfőnöke elmondta, készülve erre a napra, megtalált egy hatvanöt esztendővel ezelőtt, a primícián készült feljegyzést, ahol az újmisés Kerényi Lajos Izajást idézte az áldás előtt: „Itt vagyok, Uram, küldj engem.” Egykor elhangzott: „Úgy fogadjátok az újmisés áldást, hogy az bennetek odahasson, hogy elmenvén tanúságtévői legyetek Istennek. Mert azé az áldás, aki fogadja, aki felhasználja.”
Kedves Lajos atya, ha rátekintesz, hogy milyen sokan vannak a templomban, sőt a templom előtt is, akkor azt mondhatjuk örömteli lélekkel, hogy ezek a primíciás szavak próféciává lettek a te életedben. Elfogadtad az Úristen meghívását, az ő áldását, és így lettél sokak számára te magad áldás. Köszönünk téged az Úristennek – zárta szavait Labancz Zsolt, majd átadta Kerényi Lajosnak Ferenc pápa áldását, melyet a vasmise emlékére küldött.

Ferencváros polgármestere, Bácskai János lépett ezek után a mikrofonhoz, hogy a kerület vezetőjeként köszöntse a jubiláns lelkipásztort. „Adjunk hálát a hívásért, hogy itt vagyunk”, kezdte köszöntőjét a polgármester, idézve Kerényi Lajos 1985-ben az egerszalóki ifjúsághoz intézett szavait.
E szavakkal köszöntöm most én is Lajos atyát, aki fáradhatatlanul szolgálta kerületünk lakosságát. Fiatalokat, öregeket és betegeket egyaránt. Utóbbiakra sem sajnálta az időt, órákat ült betegágyuk mellett, hogy megkönnyítse szenvedésüket. Köszöni a város, különösen Ferencváros negyvenéves szolgálatodat – fogalmazott Bácskai János.

Sillye Jenő zenés ünneplése után a szűkebb közösség: a plébánia, a fiatalság, a hittanosok nevében Kovács Kinga köszöntötte a vasmisés Kerényi Lajost, aki a szentmise végén egyenként vasmisés áldásban részesítette a bíborost, paptestvéreit, a ministránsokat, a plébániai munkatársakat, rokonait, majd megáldotta az ünneplő híveket, tisztelőit, tanítványait.

Bókay László/Magyar Kurír

Főtisztelendő Kerényi Lajos atya, kedves jubiláló paptestvérem!
Kedves paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvérek!

1. A mai vasárnapi szentmisében úgy ünnepeljük Krisztus egyetlen és végtelen értékű áldozatát, hogy különösen is hálát adunk Kerényi Lajos atya életének 90 esztendejéért és 65 éves papi szolgálatáért. „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32) – ezt olvastuk a mai evangéliumban. A kijelentés Jézusnak egy olyan beszédében foglal helyet, amelyet apostolaihoz intéz. Azokhoz szól tehát, akik meghallgatták tanítását, akik a követői, akikre a saját küldetésének a folytatását akarja bízni. Jézus tanítványa nem csodálkozhat, ha nem érti meg, ha akadályozza vagy akár üldözi is a világ. Ez volt a Mester sorsa, a tanítvány pedig nem lehet különb mesterénél. De tanítványai számára Jézus nemcsak mester, nemcsak professzora az igaz tanításnak, hanem Úr is. Ez pedig új kapcsolatot jelent. Olyan felismerés, amely az első keresztények hitvallásában így fogalmazódott meg: Jézus Krisztus az Úr (vö. Fil 2,11). Ha pedig Urunk, akkor el kell ismernünk szuverén méltóságát, és vállalnunk kell, hogy teljesítjük parancsait.
De a tanítvány osztozik a Mester sorsában. Jézus élete itt, a földön szolgálat volt (vö. Jn 13,16). Nekünk is szolgálnunk kell embertársainkat. De a tanítványok osztozása Mesterük sorsában valami titokzatos, fenyegető jelentést is hordoz. Ha nem értették meg, ha üldözték a Mestert, lehet-e más a sorsa a tanítványoknak?
Ugyanakkor osztozunk Krisztus igazságának titokzatos történetében is. Ami rejtve van, napfényre kerül. Közmondásként hangzik ez a súlyos kijelentés. Ám nemcsak a rejtett hibákra vagy bűnökre vonatkozik, hanem éppen ellenkezőleg, Jézus itt az evangéliumra, a rejtőző igazságra utal. Amit eleinte kevesen ismernek, esetleg a környezettől való félelmükben csak fülbe súgva adnak tovább, azt egyszer majd mindenkinek fogják hirdetni a háztetőkről. Az evangélium örömhíre: Krisztus feltámadása, megváltó szeretete az emberiség iránt és minden emberhez szóló meghívása az örök boldogságra – ez az az örömhír, ami lassan, minden történelmi vihar és keserű tapasztalat ellenére átjárja a világot.
Megrendítő korban élünk. Olyan korban, amikor a tömegtájékoztatás eszközei, köztük egyre inkább a világháló, képesek hangulatokat, érzelmeket, félelmet, gyűlöletet, igaz vagy hamis híreket pillanatok alatt eljuttatni az egész emberiséghez. De ugyanez megnyitja a lehetőséget az igazság, a szeretet, sőt Krisztus örömhíre számára is.

2. Kerényi Lajos atya a piarista rendben tett örök fogadalmat. Vácott szentelték pappá 1952. június 22-én. Papi szolgálatának hosszú évei alatt a mi Főegyházmegyénkben működött, mégpedig számos állomáshelyen, gyakran távoli, vidéki plébániákon. 1976-ban került ide, a Külső-Ferencvárosba, ahol 1995 óta vezette a plébániát. Dinamikus lelkipásztori egyénisége sok területen megmutatkozott az ifjúságpasztorációban és a hitoktatásban, de egészen sajátos módon a kórházi lelkipásztori munkában is. Ezt a nehéz években is nagylelkűen vállalta. Megtalálta az utat sok ember szívéhez. Egyes megrendítő találkozásairól legendák születtek. Amikor a politikai körülmények már lehetővé tették, rendre megjelentek írásai különböző katolikus újságokban, folyóiratokban, de hirdette az evangélium tanítását a rádió műsoraiban is. Amikor tavaly nyugállományba került, az volt a kérése, hogy még egy évig szeretett plébániáján maradhasson, együtt ünnepelhessük meg a kettős évfordulót. Ezért bár akkor nyugállományba helyezése megtörtént, ez csak az idei év nyarától lép hatályba. De ez a párját ritkító kitartása is a tényleges szolgálatban mutatta, hogy milyen sokat jelent számára, hogy Krisztust képviseli és a rábízott közösségért él. Apostoli lelkesedése, bátor helytállása a nehéz körülmények között is, az evangélium ügye és az emberek iránti hűséges szeretete, az ifjúsági találkozók, a hittanórák, a táborok maradjanak meg nemzedékeken át mindnyájunk legszebb emlékei között.

3. Lajos atya élményszerűen megtapasztalta, hogy milyen csodálatos átalakulást hoz az Oltáriszentség az ember életében. Az Eucharisztikus Kongresszusra készülve idézzük fel Lajos atya felejthetetlen sorait erről a témáról:
„Az Oltáriszentség tisztelete mindig növekszik. Milliók és milliók veszik magukhoz, hogy értelmesebb legyen az életük, hiszen Jézus az ’őt evőknek’ több életet ígért. Kívánják a gyengék. Egy féllábú, 24 év körüli leány a minap magához hívott a kórházi ágyon, kérve, hogy áldozni szeretne. Áldozás után közölte velem, hogy érszűkület miatt amputálták a lábát. Kérdésemre, hogyan bírja elviselni, hogy nem táncolhat, nem szaladhat úgy, mint fiatal társai, azt válaszolta: csak az Oltáriszentségnek köszönheti, mert őt arra ihleti, hogy megcsonkult életét ajánlja fel engesztelésül a magyar ifjúságért”.
Azt kérjük Krisztus Urunktól, aki gazdánk és mesterünk, hogy jutalmazza meg Lajos atyát minden áldozatáért, adjon neki kegyelmet és erőt, hogy nyugdíjas éveit áldozatként ajánlhassa fel Egyházunkért és a magyar ifjúágért.

Amen!

2017. június 25-én pappá szentelésének 65. évfordulóját ünnepelte Kerényi Lajos piarista szerzetes vasmise keretében a budapesti Szent Kereszt plébánián. A szentmisén jelen voltak Kerényi Lajos atya közelebbi és távolabbi templomokban szolgáló paptestvérei, több állami tisztségviselő, a kerület polgármestere, egykori és mostani hittanosok, valamint a jubiláns tisztelői és barátai.

Lajos atyát először a kép­viselő-testület világi elnöke, ­Veres Zoltán köszöntötte. Szeretettel hívta fel a megjelentek figyelmét arra, hogy a főpásztor, Erdő Péter bíboros éppen ezen a napon ünnepli a születésnapját.
A bíboros, prímás homíliájában méltatta a jubiláns Lajos atyát. (Erdő Péter teljes beszéde és az eseményről készült részletes beszámoló itt olvasható: http://www.magyarkurir.hu/hirek/itt-vagyok-uram-kuldj-engem-vasmisejet-u...) A szentmise végén, a záróáldás előtt rendtársai nevében elsőként Labancz Zsolt piarista tartományfőnök köszöntötte a Fogolykiváltó Boldog­asszonyról nevezett Kerényi Lajos atyát. Megemlítette, hogy kettős ünnep a mai, hiszen nem olyan régen ünnepelték Lajos atya kilencvenedik születésnapját, ebben a szentmisében pedig pappá szentelésének hatvanötödik évfordulóján köszöntik. Labancz Zsolt kiemelte, Lajos atya életében mindig kristálytisztán látszott a Kalazanci Szent József szellemisége iránti elkötelezettség: az, hogy Isten országának építésében a fiatalok ügye és az ifjúság nevelése kitüntetett helyen szerepel nála.

A piarista tartományfőnök elmondta, miközben erre a napra készült, rátalált egy hatvanöt esztendővel ezelőtt készült feljegyzésre, amelyben az újmisés Kerényi Lajos Izajást idézte az áldás előtt: „Itt vagyok, Uram, küldj engem!” Egykor elhangzott ez is: „Úgy fogadjátok az újmisés áldást, hogy az bennetek odahasson, hogy elmenvén tanúságtévői legyetek Istennek. Mert azé az áldás, aki fogadja, aki felhasználja.” Ezt követően Labancz Zsolt átadta Kerényi Lajosnak Ferenc pápa áldását, amelyet a Szentatya a vasmise emlékére küldött. 
A mise Lajos atya saját beszédjével folytatódott, majd Sillye Jenő és zenésztársa egy Máriás éneküket adták elő.  A zenés ünneplés után a szűkebb közösség - a plébánia, a fiatalság és a hittanosok - nevében Kovács Kinga köszöntötte az ünnepeltet.
A szentmise végén Kerényi Lajos atya megáldotta a bíborost, a tartományfőnököt és többi jelen lévő paptársát, majd végül a hívek közösségét.
Az egybegyűltek közös ünneplése a templom kertjében folytatódott.

A vasmise teljes felvétele az alábbi linken megtekinthető: http://bonumtv.hu/kerenyi-lajos-vasmiseje/ 
A Katolikus Rádió interjúja meghallgatható itt: http://www.mediaklikk.hu/2017/06/21/tanuim-lesztek-kerenyi-lajos-atya-portreja/
Képgaléria: https://www.facebook.com/pg/piaristak/photos/?tab=album&album_id=10156302482307738

Új Ember-Piarista Rend Magyar Tartománya
Fotó: Szathmáry Melinda

Kettős jubileumot ünnepel Kerényi Lajos piarista szerzetes: 90. születésnapját és pappá szentelésének 65 éves jubileumát. Ő hívta életre a nagymarosi és egerszalóki ifjúsági találkozókat, és a halálos ágyán feloldozta az őt elítélő vérbírót is. A Heti Válasz munkatársa, László Dóra készített múlt héten interjút az örökifjú Lajos atyával.

– Járt mostanában Csepelen, a Kossuth úton?
– Ahol a HÉV megy, ugye? Azt bizony mi aszfaltoztuk le, kispapként, miután a szerzetesrendeket feloszlatták. Amikor ugyanis teherautókkal kezdték begyűjteni a papokat, szerzeteseket, minket, növendékeket gyorsan kitelepítettek a rendházakból, hogy lakjunk kívül, tanuljunk teológiát. Munkát is szereztek nekünk: utat alapoztunk. A többi melós ránk szólt – nem tudták, hogy kispapok vagyunk –: szakik, ne olyan gyorsan, mert elrontják a normánkat!

– Találkoztunk már olyan káplánnal, aki annak hatására választotta a papi hivatást, hogy látta önt napról napra, évről évre fekete reverendájában végigsietni az Ecseri úton, ahol 40 éve szolgál. A jó példa ragadós?
– Ezt a történetet még nem hallottam. Ma már a püspökök sem hordanak reverendát, csak ünnepeken. Én viszont minden papi szolgálathoz reverendát öltök, hiszen ez a mi egyenruhánk, ami erőt sugároz.

– Az ön idejében nem volt ritka, hogy a fiatalok az érettségi után kérték felvételüket valamelyik szerzetesrendbe vagy a szemináriumba. Ma ez nem jellemző.
–  Nagy kálvária után tettem ezt. Tatán jártam gimnáziumba a piaristákhoz, amikor az érettségi évében behívtak katonának, és géppuskairányzónak képeztek ki. Tata védelménél megástuk – ha nem is a sírunkat, de az is lehetett volna könnyedén – a lövészárkot. Ott volt az első bevetésünk. Aztán egyik bevetés jött a másik után, egyik halálveszedelem a másik után, de soha, egyetlen szilánk sem ért; az Úr úgy vigyázott rám és a bátyámra is. Nem öltem meg senkit, úgy tudom. Végül az oroszok fogságába estünk. Én a 93. számú hadifogolyként kerültem a szénbányába.

– Mégpedig azzal az ideával, hogy legyőzik az ateizmust, megtérítik a Szovjetuniót…
– 1945-46-ot írtunk, orgiát ült az ateizmus. Mindenünket elszedték, de voltunk páran, akik a nyakunkban lógó feszületet visszaloptuk, és egy madzagon újra a nyakunkba akasztottuk, mert azért voltak módok a huncutkodásra – az ezüstláncot meghagytuk az őröknek. Felszíni munkáknál aztán a cérnaszálra akasztott feszületet a ruhánkon kívül viseltük. A helybéli orosz fiúk, lányok – pókhasú, alultáplált gyerekek voltak, akiknél mi még majdnem jobban álltunk, pedig majdnem éhen haltunk – meglátták a keresztet, és csókolgatni kezdték: ó, Krisztosz, ó Jézusz Krisztosz! Összenéztünk: itt az Isten! Több ilyen tapasztalatunk volt, még az őrökkel kapcsolatban is. A keresztből sugárzó erő mellett a vörös csillag és a többi téveszme gyenge, negatív erőtere elhalványul. Amikor egy évvel később hetven gennyes sebbel, vérhassal hazahoztak, leérettségiztem, és beálltam piaristának.

– A piaristák rendi névként nem új keresztnevet kapnak, hanem úgynevezett titoknevet. Ez az ön esetében micsoda?
– Szeptember 12. Szűz Mária neve napja – és szeptember 11-én este tértem haza az orosz fogságból. Engem a Szűzanya hozott haza, ezért a rendi titkos nevem ez lett: A fogolykiváltó szűzanyáról nevezett Kerényi Lajos.

– Főként az ifjúsággal és a haldoklókkal foglalkozik. Hogyan lehet ezt a két végletet összehangolni?
– Ahová csak elkerültem, a gyerekek mindenütt körém gyűltek – ezt a tulajdonságomat édesapámtól örököltem. A haldoklók kísérése, a betegek látogatása úgy kezdődött, hogy első állomáshelyemen, Krisztinavárosban hívtak az onkológiára, egy nagy beteghez. Láttam, hogy a szomszédja is nagyon beteg, hát hozzá is odamentem, legközelebb pedig felkerestem a szomszéd szobában fekvőket is. Legalább harminc kórházba jártam betegeket látogatni szerte az országban. Most is kilenc kórházba járok, szobáról szobára – közte 14 intenzív osztályra. A betegektől annyi üzenetet kapok, annyi bölcs meglátást hallok! Azt akarja tudatni az Úr, hogy igaz, amit mondott: amikor fölemelnek a földről – ugye, a kereszten –, mindeneket magamhoz vonzok. Én nem látok senkit meghalni Isten nélkül.

– Erre mondják, hogy zuhanó repülőn kevés az ateista?
– Ezt egy melóstól hallottam először. Ahogy pedig Aquinói Szent Tamás megfogalmazta: az ember természetes vége természetfölötti. Olyan irgalmas a Jóisten, hogy mindig utánunk jön, mint ahogy utána ment hitetlen Tamásnak is. Alászállt még a poklokra is – de hiszen mi a pokol? Annál nagyobb tűz nincs, mint amikor az embert a lelkiismerete emészti.

– Találkozott a kórházban Olti Vilmos hírhedt vérbíróval is, aki Mindszenty József hercegprímást éppúgy elítélte, mint önt vagy rendtársát, Lénárd Ödönt, sokakat pedig halálra ítélt. Hogy zajlott a találkozás?
– Nem ismertem meg, ő sem engem, ami nem is csoda hatvan év után. Odaléptem egy öreg bácsihoz, hogy beszélgessünk – én nem kérdezem soha, hogy ki akar gyónni, Isten ments! Ha viszont beszélgetünk, a bánatát a legtöbb ember el tudja mondani. Colombo hadnagy az eszményképem, aki csak úgy elbeszélget az emberekkel, majd az ajtóból még visszanéz – és mindent megtud. Odalépek tehát a bácsihoz, megfogom a kezét, és mondom, amit szoktam: Lajos atya vagyok, lelki orvos, Jézus üdvözli. Erre kapkodva, hörögve kezdi venni a levegőt, és jelzi, hogy segítsek felülni, majd felállni. Kimentünk a folyosóra, de nem tudtam, mit akar. Csak beszélt, beszélt, összefüggéstelenül, olyasmiket, hogy én nem így akartam... Egyszer csak megkérdezi tőlem: mi a véleménye Olti Vilmosról? Hohó, mondom, a vérbíróról? Elítélte Mindszentyt, halálra adott sok ártatlan embert, elítélt engem is. Erre rám támaszkodik, és azt mondja: ne mondja, hogy vérbíró, mert én vagyok Olti Vilmos! Majdnem megnyílt alattam a föld.

– Ezek után talán bocsánatot is kért?
– Irgalomért kiáltozott. Engem a mesterem nem arra tanított, hogy bosszút álljak, hát megadtam neki az irgalmat, föloldozást, mindent.

– De konkrétan, kért bocsánatot? Megbánta a bűneit?
– A jobb latortól sem kérte Jézus, hogy bánja meg a bűneit. Hanem azt mondta: még ma velem leszel mennyei atyám országában.

– Nem érzett iszonyatot vagy haragot, amikor megtudta, kivel hozta össze a sorsa?
– Nem. Örültem. Hiszen nagyobb öröm van egy megtérő bűnösben, mint kilencvenkilenc igazban.  A szemem előtt zajlott le a nagy átalakulás. Ilyen tapasztalataim százszámra vannak, hiszen egy héten négy napon járok kórházba, rengeteg órát töltök a betegek között. Istenélmény mindig.

– Azt írta önéletírásában: „Az Állami Egyházügyi Hivatal rendszeresen figyeltetett, ezt a Történeti Hivatal adataitól tudom”. Tudta anélkül is, nem? Hiszen állítólag a gorombaságáról ismert Fűzfa elvtársat állították önre, aki a fáma szerint a rendszerváltozás után kegyszerárus lett – ahogy mondta, mindig is Jézusból élt.
– Ez már a bársonyosabb időkben volt, amikor már itt voltam, az Ecseri úton. Kikértem a Történeti Hivatalból a rám vonatkozó iratokat, hát nem mindet adták ki, de amibe beletekinthettem, abból sok minden kiderült.

– Olyasvalaki is figyelte, akire nem is gyanakodott?
– Inkább csak beigazolódott a gyanúm, hogy miért is jártak egyesek a nyakamra. Engem is be akartak építeni hatalmas apparáttal a III/III-ba. A Nyugati-pályaudvar restijébe hívtak háromszor is, hogy meggyúrjanak. Az ifjúsági miséken pedig olyan sokan voltak, akárki elvegyülhetett a tömegben. Egyszer aztán bejött hozzám egy asszony, hogy az államvédelmi csoport tagja, és tájékoztatott, hogy őrnagy és ezredes rangúak ülnek a padban. Elsorolta, mi mindent írtak fel a káderlapomra az aznapi beszédemből. Elég gyenge, válaszoltam, én ennél sokkal jobbakat is mondtam! Ez az asszony rendszeresen eljött hozzám, én viszont résen voltam, mert provokációt sejtettem. Egyszer csak elhozta nyolcéves kislányát, hogy készítsem fel titokban az elsőáldozásra. Amikor aztán büntetésből elhelyeztek a Városmajorból Ásványráróra, kaptam tőle egy képeslapot: a Duna mellett nagyon friss a levegő, tegyen sálat a szája elé időnként. Még ilyen pozícióban is lehetett találkozni az Isten embereivel!

– Annak idején büntetésből helyezték el újra és újra, mert szét akarták verni a felvirágoztatott közösségeket. De csak azt érték el, hogy szerte az országban újabb közösségek születtek.
– Az ördög minden törekvése Isten szekerét viszi előbbre. Ez a legnagyobb büntetése: még a gonoszsága is Isten legnagyobb dicsőségére válik.

– Negyvenöt éve ön indította el a Nagymarosi Ifjúsági Találkozókat, ami akkoriban nem volt veszélytelen vállalkozás. Nem félt?
– Balás Bélával együtt voltunk akkor káplánok, ő mondta: az a szerencsénk, hogy Pista bácsi, a plébánosunk, picit jobban fél Istentől, mint az ÁVO-tól. Pista bácsi – Horváth István – csavaros eszű jogászember volt. Tartotta a hátát.

– Harmincnégy éve elindította az Egerszalóki Ifjúsági Találkozókat is, az idei épp a héten zajlik. Arra keresik a választ: hogyan fordíthatják pozitív irányba a világ negatív jelenségeit. Három-négy évtized szinte egy emberöltő. Mennyit változott ez alatt az ifjúság?
– Ahol sok a bűn, túlárad a kegyelem: ma szinte kunszt elkárhozni, de az Úr Jézus számít ránk. Ahogy az indiánok mondják: a lovat elköthetem, odavezethetem a vízhez, de nem ihatok helyette. Dobhatok mentőövet a hajótöröttnek, de nem foghatom meg helyette. Nem olyan tragikus a helyzet – volt ennél rosszabb is, lesz is. A megváltó itt is, most is győz.

– Bár papsága első 25 évében kétévente elhelyezték, már negyven éve szolgál az Ecseri úton, s ez idő alatt a templomot is felújíttatta. Honnan volt rá pénz?
– Negyven éve vagyok itt, és hetvenéves koromig voltam káplán – mostanában egy káplán három-négy év után év után már plébános. Volt ötmillió kis forintkánk húsz éve, és nem riasztott vissza, hogy százmillióra lenne szükség. Már jóval túl vagyunk a százmillión is, de sose volt egy forint tartozásunk se. Hogy honnan jött a pénz, mit tudom én – az Úristentől. Ez a hozzáállás az, amit ő szeret. Határozza el magát az ember arra, amit meg kell tennie, de ne kérjen jeleket, mert az bizalmatlanság. Jeleket kérni, hogy sikerül-e, mielőtt belevágunk valamibe, olyan, mintha azt mondanánk: na, Uram, majd ha megoldod, hiszek benned. Az emberek szemtelenkedtek Jézussal is: szállj le a keresztről, és akkor majd hiszünk neked. Ez olyan, mintha azt mondanám: orvosság? Majd ha meggyógyulok, beveszem.

– Focizik még?
– Szombatonként még focizok, igaz, előre húzódtam, hogy ne kelljen annyit futni. Sikerül időnként a gólt is szépen begurítani. A közösség hatalmas erő, mindenkinek ajánlom, hogy közösségeket el ne hagyjon. Magányos keresztény nincs, össze kellene fognunk, hogy olyan erőket adjunk tovább, amelyek fölemelnek. Ezek értékosztó fórumok, mert bizony vannak értékfosztó fórumok is.

– Kilencvenévesen nagyon is aktív, nem éppen a nyugdíjasok átlagos életét éli.
– Mégis nyugdíjba küld a bíboros úr már. Augusztus 1-jével visszaköltözök a rendházba, és onnan végzem a szolgálatomat. Az utódom megkért, hogy segítsek be, de talán jobb, ha az ember nem néz hátra. Esetleg a jegyesoktatásban jól jöhet a segítség, hiszen ide harminc-negyven pár is jár. De mire megy a szegény pap ezzel a sok munkával? Hiszen akit meggyóntat, újra bűnt követ el. Aki megházasodik, sokszor elválik. Talán még a temetés volna a leghatékonyabb – csakhogy a halottak föltámadnak. Akkor mit fáradunk annyit?

Szöveg: László Dóra, Heti Válasz
Kép: Szathmáry Melinda